-Hát te? Ki vagy??-néztem rá úgy, mintha egy fogyatékossal beszélnék.
-Nem emlékszel rám?-kérdezte, és könnyek kezdtek gyűlni a szemében.
-Kéne? Sajnálom..de..
-Helena vagyok. Együtt jártunk sminktanfolyamra. De aztán egy nő-valami Eleanor- egyszerűen..Megölt!?
-ELEANOR?-sikoltottam fel, olyan hangosan, hogy a...nem tudom, a lényeg, hogy hangosan.-Ő tette ezt veled? Nem hiszem el! Hogy tehetett ilyet??-dühöngtem, tulajdonképpen csak magamnak. Helena-akiről már beugrott, hogy ki is az; nem a szigetről való- csak lesokkokolva figyelt. Végül megszólalt, de nagyon nagyon halkan.
-Ismered?
-Ő jutattott ide-feleltem lassan.
Reggel, mikor felébredtem(már ez is furcsa volt. A mennyben nem alszanak, nem?),és körülnéztem, megdöbbentem. Hol vagyok? Miért?
Belenéztem a tükörbe. Egy gyönyörű, Barna hajú, kék szemű lány nézett vissza rám.
-Kicsiiim. Úgy örülök, hogy jól vagy! Hogy érzed magad, hogy nem vagy a kórházban?
-Mi történt?-kérdeztem, mert nem tudtam, ki ez a nő, aki beszél hozzám. De nagyon hasonlított "rám".
-Ó, nem emlékszel? Még a műtét előtt. Mondtuk, hogy egy halott lány agyát, akinek csak a teste volt halott, az agyát a testedbe ültették.
MI?
Ez...
Igen.
Ez egy új élet kezdete.
Nos. Vége. Ezt nem mondanám annyira résznek, inkább..ilyen kis befejező részlet. Remélem tetszett a sztori. :)
2013. február 12., kedd
2013. február 3., vasárnap
13. fejezet
Nos, már itt tartunk. Én még olyan 2-3 fejezetet szánnék ennek az egésznek, de attól függ, hogy jön ki. A lényeg, hogy most, februárban be fogom fejezni ezt a történetet. A vége már megvan, nekem tetszik, de majd meglátjuk, lehet változtatok rajta. Úgyhogy még pár rész, és vége.:) De kezdek új blogot, úgyhogy majd olvashattok még :D
Nem. Nem akartam elhinni, amit akkor abban a pillanatban láttam. Lilly, és az öngyújtó, amire már rászáradt a vér(?), egyre közeledett az életemet adó nő felé. Tenni akartam valamit. De nem tudtam, mert a nyakamon a kötél, ami Eleanorhoz tartozott, egyre szorosabbra lett húzva, egészen addig, amíg eszméletemet elvesztve, tehetetlenül omlottam a földre.
Arra keltem, hogy Lilly kelteget, és közben beszél hozzám.
-Lucy! Lucy, kelj fel, ne hagyj itt! Nem úgy gondoltam! Eleanor megfenyegetett, hogy ha nem csinálom meg ezt, akkor megfojt! És tudod...Emlékeztem a szigetre. És nem mertem nemet mondani! Lucy! Kérlek!-mikor halványan kinyitottam a szemem, láttam, hogy a fekete festék a szemén, el van kenve, és vörös karikás jelentek meg a szeme alatt a sírástól. Fekete(?) szájfénye elkenődve az arcán. Még beszélt hozzám valamit, de már nem értettem, mert szemeim lecsukódtak, és újra tehetetlenül feküdtem a földön.
Hirtelen furcsa érzés kerített hatalmába. Súlytalanságot éreztem, és hihetetlen nyugalmat. Úgy éreztem a világon nincs semmi probléma. Lenéztem a testemre, és tudom, hogy meg kellett volna ijednem, de nem tettem. Tudom, hogy meghaltam. A testem elég halványan fénylett az engem körülvevő erős fényben. Ahogy végignéztem az alattam, és a fölöttem lévő helyeken, minden beugrott. Két világ között lebegtem. A pokol, és a menny között. Elkezdtem szállni felfele. Mikor utoljára lenéztem, Lillyt láttam, ahogy sír. Valahogy...Nem szerettem volna megnyugtatni.Ő hibája, nem?
Nem.
Nem az övé.
Nem. Nem akartam elhinni, amit akkor abban a pillanatban láttam. Lilly, és az öngyújtó, amire már rászáradt a vér(?), egyre közeledett az életemet adó nő felé. Tenni akartam valamit. De nem tudtam, mert a nyakamon a kötél, ami Eleanorhoz tartozott, egyre szorosabbra lett húzva, egészen addig, amíg eszméletemet elvesztve, tehetetlenül omlottam a földre.
Arra keltem, hogy Lilly kelteget, és közben beszél hozzám.
-Lucy! Lucy, kelj fel, ne hagyj itt! Nem úgy gondoltam! Eleanor megfenyegetett, hogy ha nem csinálom meg ezt, akkor megfojt! És tudod...Emlékeztem a szigetre. És nem mertem nemet mondani! Lucy! Kérlek!-mikor halványan kinyitottam a szemem, láttam, hogy a fekete festék a szemén, el van kenve, és vörös karikás jelentek meg a szeme alatt a sírástól. Fekete(?) szájfénye elkenődve az arcán. Még beszélt hozzám valamit, de már nem értettem, mert szemeim lecsukódtak, és újra tehetetlenül feküdtem a földön.
Hirtelen furcsa érzés kerített hatalmába. Súlytalanságot éreztem, és hihetetlen nyugalmat. Úgy éreztem a világon nincs semmi probléma. Lenéztem a testemre, és tudom, hogy meg kellett volna ijednem, de nem tettem. Tudom, hogy meghaltam. A testem elég halványan fénylett az engem körülvevő erős fényben. Ahogy végignéztem az alattam, és a fölöttem lévő helyeken, minden beugrott. Két világ között lebegtem. A pokol, és a menny között. Elkezdtem szállni felfele. Mikor utoljára lenéztem, Lillyt láttam, ahogy sír. Valahogy...Nem szerettem volna megnyugtatni.Ő hibája, nem?
Nem.
Nem az övé.
Lianne szemszögéből
Mióta visszatértünk a szigetről, jó pár hónap eltelt.A lányokkal elérhetőséget cseréltünk, hogy tudjuk tartani a kapcsolatot. Mióta nem beszéltünk! Fel kéne hívnom őket.
Először Lucy számát szedtem elő, és hívtam fel. Legnagyobb meglepetésemre Lilly vette fel; sírva.
-Lilly? Jesszusom, mi történt???
-Lucy. Meghalt-mondta, de a szipogásától nem voltam benne biztos, hogy ezt mondja.Nem mondhatta ezt.
-Micsoda? Lilly, beszélj érthetőbben!
-Lucy megha...-mondta volna, de aztán Eleanor éles hangját halottam, és Lilly vagyis gondolom Eleanor, letette. Nem. Ez nem igaz!
Lucy szemszögéből
Nem akartam elhinni, mi történik, mikor kinyílt egy gyémántokkal kirakott kapu, és a végtelen fény, és boldogság elsőszámú helyén találtam magam. Eszembe jutott egy dalszövegrészlet: "Is it all a dream? Cause i don't wanna stay awake..." Na, az én jelenlegi állapotomat tökéletesen leírta. Hirtelen megpillantottam a szigetről az egyik lányt. Nem jutott eszembe a neve, és csak ennyit tudtam kinyögni:
-Hát te?
2013. január 28., hétfő
12.fejezet
Elfogott a félelem. Ki lehet az? Eleanor? De vele csak holnap találkozom. Mikor megláttam, hogy a hanghoz kép is tartozik, azt hittem elájulok. Eleanor, igen, Eleanor jött be. Csak ennyit mondott:
-Tudtam,hogy itt talállak. Holnap-mondta,és kiment. Én meg ott álltam, összezavarodva. Mi van? Honnan tudta? Egyszerűen egy mondat is borzalmas zűrzavart okozott a fejemben. Azt mondják szőke vagyok. Pedig világosbarna. Azért olyan hülye nem vagyok, bááár. Na mindegy.
Másnap reggel remegő gyomorral keltem. Tudtam, ha délben nem megyek el a parkba, akkor talán még rosszabbul járok, mintha elmennék. Ránéztem az órára: 6.58. Fáradtan visszadőltem, és behunytam a szemem. Gondolkoztam. Azután egy kérdés jutott eszembe, amitől kipattantam az ágyból, felöltöztem, és kirohantam.
HOL VAN ANYA?
New York utcáin bolyongva egyszerűen olyan tehetetlennek éreztem magam. Mit tehetek egy 25 éves, kemény, és borzalmasan durva nő ellen? Igen, a válasz az. Semmit. Csak menekülni, de néha azt se. Mert mindenhol megtalál. Nem bújhatsz el.
Odamentem a Parkba, és vártam, hogy végre dél legyen. Lassan telt az idő, és mikor zenét akartam hallgatni, kiderült, hogy el se hoztam a telefonom. Na, klassz. Most bámulhatom az eget, amin...esőfelhők gyülekeztek. Ajj mááár. Nem hoztam esernyőt, és egy szál pólóban vagyok. De 5 perc múlva dél! Nincs időm hazarohanni. Ha nem leszek itt pontban délben, és ha nem leszek ott pontban délben, tuti hogy megfojt, vagy kitalál valami durvábbat, ha rajta múlik. Csak nézzük azt, ahogy a többi lányt a szigeten megölte...Már a gondolattól is kiráz a hideg. Ránéztem az órámra. 11.59. Pontosan egy perc múlva egy erős kéz fogta meg a nyakam, és kezdett szorítani. Gyorsan körülnéztem, de csak egy három-négy év körüli fiúcskát láttam, nagy- nagy szemekkel ránk nézve. Intettem neki, hogy jöjjön ide, de szerintem megijedt, mert elszaladt. Na, ez klassz. Az egyetlen lehetőségem megijedt és elszaladt.
-Mit csináltál vele?-kérdeztem krákogva.
-Mégis kivel?-nevetett fel gúnyosan.- Ja!-csapott a homlokára, mintha most jutott volna eszébe.-Anyádról az embereim gondoskodnak. Ó, istenem, ne nézz már ilyen ijedten! Nem, nem ölik meg, úgyhogy tedd vissza a normális arcodat!-mondta unottan. Az egy kicsit megnyugtatott, hogy Anyát nem ölik meg. Akkor engem sem, nem igaz? Nem volt olyan könnyű normális arckifejezéssel nézni!
Hirtelen megpillantottam Anyát a háttérben.
A szeme be volt kötve, a ruhája, és a szájában a rongy pedig benzintől áztatott volt. Na nem mintha annyira értenék hozzá, de éreztem azt a jellegzetes benzinszagot. Mellette egy alak pedig öngyújtóval a kezében állt, amit Anya nem láthatott. Az ember mellette vigyorgott, én pedig majdnem sírva estem össze, egyenesen a földre. Eleanor szorosabbra húzta a kötelet a nyakamon, amit útközben kötött a nyakamra. De nem tudott érdekelni.
Mert aki Anya mellett állt, és mosolygott...Na, annak a mosolyát ezer közül is felismerem.
Hogy tehetett ilyet?
Lilly.
Lilly állt ott.
-Tudtam,hogy itt talállak. Holnap-mondta,és kiment. Én meg ott álltam, összezavarodva. Mi van? Honnan tudta? Egyszerűen egy mondat is borzalmas zűrzavart okozott a fejemben. Azt mondják szőke vagyok. Pedig világosbarna. Azért olyan hülye nem vagyok, bááár. Na mindegy.
Másnap reggel remegő gyomorral keltem. Tudtam, ha délben nem megyek el a parkba, akkor talán még rosszabbul járok, mintha elmennék. Ránéztem az órára: 6.58. Fáradtan visszadőltem, és behunytam a szemem. Gondolkoztam. Azután egy kérdés jutott eszembe, amitől kipattantam az ágyból, felöltöztem, és kirohantam.
HOL VAN ANYA?
New York utcáin bolyongva egyszerűen olyan tehetetlennek éreztem magam. Mit tehetek egy 25 éves, kemény, és borzalmasan durva nő ellen? Igen, a válasz az. Semmit. Csak menekülni, de néha azt se. Mert mindenhol megtalál. Nem bújhatsz el.
Odamentem a Parkba, és vártam, hogy végre dél legyen. Lassan telt az idő, és mikor zenét akartam hallgatni, kiderült, hogy el se hoztam a telefonom. Na, klassz. Most bámulhatom az eget, amin...esőfelhők gyülekeztek. Ajj mááár. Nem hoztam esernyőt, és egy szál pólóban vagyok. De 5 perc múlva dél! Nincs időm hazarohanni. Ha nem leszek itt pontban délben, és ha nem leszek ott pontban délben, tuti hogy megfojt, vagy kitalál valami durvábbat, ha rajta múlik. Csak nézzük azt, ahogy a többi lányt a szigeten megölte...Már a gondolattól is kiráz a hideg. Ránéztem az órámra. 11.59. Pontosan egy perc múlva egy erős kéz fogta meg a nyakam, és kezdett szorítani. Gyorsan körülnéztem, de csak egy három-négy év körüli fiúcskát láttam, nagy- nagy szemekkel ránk nézve. Intettem neki, hogy jöjjön ide, de szerintem megijedt, mert elszaladt. Na, ez klassz. Az egyetlen lehetőségem megijedt és elszaladt.
-Mit csináltál vele?-kérdeztem krákogva.
-Mégis kivel?-nevetett fel gúnyosan.- Ja!-csapott a homlokára, mintha most jutott volna eszébe.-Anyádról az embereim gondoskodnak. Ó, istenem, ne nézz már ilyen ijedten! Nem, nem ölik meg, úgyhogy tedd vissza a normális arcodat!-mondta unottan. Az egy kicsit megnyugtatott, hogy Anyát nem ölik meg. Akkor engem sem, nem igaz? Nem volt olyan könnyű normális arckifejezéssel nézni!
Hirtelen megpillantottam Anyát a háttérben.
A szeme be volt kötve, a ruhája, és a szájában a rongy pedig benzintől áztatott volt. Na nem mintha annyira értenék hozzá, de éreztem azt a jellegzetes benzinszagot. Mellette egy alak pedig öngyújtóval a kezében állt, amit Anya nem láthatott. Az ember mellette vigyorgott, én pedig majdnem sírva estem össze, egyenesen a földre. Eleanor szorosabbra húzta a kötelet a nyakamon, amit útközben kötött a nyakamra. De nem tudott érdekelni.
Mert aki Anya mellett állt, és mosolygott...Na, annak a mosolyát ezer közül is felismerem.
Hogy tehetett ilyet?
Lilly.
Lilly állt ott.
2013. január 14., hétfő
11.fejezet
Így utólag belátom, talán elhamarkodott döntés volt.
Eleanort felkeltették, igaz, sok időbe telt, mert nagyon eltalálhatta az a váza.Hát, én sajnálom, így jár, aki kötekszik. Azért bevitték egy kivizsgálásra, hogy esetleg nincs e valami baja. Nincs, pedig reméltem. Végülis, a remény hal meg utoljára, vagy mi.
Napra pontosan egy hét múlva már a börtönben ült, én pedig azt hittem, túl vagyok a nehezén. Optimista döntés volt, az már egyszer biztos. Úgy döntöttem, kimegyek sétálni a parkba, de a biztonság kedvéért vittem magammal egy gázspray-t. Gyors felkaptam a kockás tornacipőmet, és elindultam. Mikor már a parkban ültem, és az epres shake-emet iszogattam, amit útközben vettem a Starbucksban- kezdtem megnyugodni. Ahogy végignéztem a fákon, és a rajtuk szaladgáló mókusokon....a fejem fölött repekdő fecskéken, a szép zöld fűben lévő virágokon, és a parkon túl lévő nyüzsgő New York nevű városon, egyszer csak elfogott a boldogság. Nem tudom miért, de egyszerűen csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire szeretem ezt a helyet, és mennyire biztos vagyok abban, hogy Eleanor soha nem fog előkerülni, én pedig élem tovább a megszokott életemet; hajnalok hajnalán felkelek, aztán megiszom az egész főzőnyi kávét, hogy egy minimális éberséget rakjak magamba, aztán mikor már elértem azt a szintet, hogy tudok ebszélni, és egy kicsit éber vagyok, felöltözök, a szokásos, átlagos farmeremet, fehér vagy néhanapján színes pólómat, és a még átlagosabb tornacipőmet. Aztán nagy duzzogva beülök a kocsi első ülésére, és azon duzzogok, hogy nincs egy olyan zene, amitől nem kapok frászt, vagy nem annyira gyűlölöm, hogy széttépném az énekesét. És mikor megérkezek a suliba, levágom magam a székemre, és egész nap duzzogok, amiért itt kell rohadni az iskolában. És mikor végre megszólal az életemet jelentő csengő, odaadom az osztály nyomijának a füzetem, hogy holnapra csinálja meg a házim, mert megfojtom, persze nem gondolom komolyan, de ő beijed, és megcsinálja. Aztán bevágom magam a kocsiba, és most is a zenéken duzzogok. Aztán, mikor hazaérek konkrétan fejest ugrok a kádba, mert annyira örülök, hogy hazaértem. Aztán befekszek az ágyba, és az egész előröl.
Csak azt így, egy évvel a a dolgok után, nem mondhatom el magamról. Már a parkba se merek kimenni, iskolába sem járok, egész nap a szobámban dekkolok, és várom, hogy eljöjjön értem. Na akkor az elejéről: Borzalmasan sok dolog történt egy év alatt:
Anya elvált, és újraházasodott, és csak úgy zárójelben, az új férje egy szörnyeteg!!!!! Olyan, mint Frida; mikor látják, akkor jópofizik, mikor nem, csak ketten vagyunk, akkor annyira...hogy is mondjam, felismerhetetlenségig bedurvul...
Ki akartam menni a parkba egy kicsit sétálni, úgyhogy elkészültem volna, de Anya hagyott egy listát:
Ránéztem az órámra: háromnegyed 1...Anya 6-ra jön haza, addig simán tudok sétálni és ezeket is ki tudom húzni a listáról-gondoltam magamban. Kimentem a nevelőapámhoz a konyhába, ahol éppen főzött, de a látványra, ami ott fogadott, nem voltam felkészülve. A teste egy hatalmas vértócsában feküdt, és egy papírcetli feküdt teljesen vérbe ázba. Sokkot kaptam, és hirtelen nem tudtam, mit csináljak....Olvassam el a cetlit, és törődjek avval, miközben a nevelőapám haldoklik? Vagyis remélhetőleg haldoklik, és ezt a legnagyobb jóindulattal mondom. Remélem, még nem halt meg, csak haldoklik. Gyorsan próbáltam visszaemlékezni a balesetvédelmi oktatásra, amire beírattak a szüleim. Az igazi szüleim. Mindegy. Hogy is kell? A csuklón? Vagy a nyakon érezni a pulzust? Minden általam ismert dolgot kipróbáltam, hogy él-e, de semmi. Aztán újra felfigyeltem a cetlire.
,,Meghalt. Fölösleges kínlódnod. MEGHALT. És nem fog újra élni, Soha. És ha nem akarsz te is így járni, akkor gyere el holnap este hatkor a Central Parkba. Én ott leszek. És te is."
Láttam a szöveget. Hirtelen keserves sírásban törtem ki. Akármennyire is utáltam, egyszerűen...Szomorú voltam. Nem tudom, meddig sírtam, de csak azt hallottam, hogy csapódik az ajtó, és a magassarkú cipők kopognak.
Eleanort felkeltették, igaz, sok időbe telt, mert nagyon eltalálhatta az a váza.Hát, én sajnálom, így jár, aki kötekszik. Azért bevitték egy kivizsgálásra, hogy esetleg nincs e valami baja. Nincs, pedig reméltem. Végülis, a remény hal meg utoljára, vagy mi.
Napra pontosan egy hét múlva már a börtönben ült, én pedig azt hittem, túl vagyok a nehezén. Optimista döntés volt, az már egyszer biztos. Úgy döntöttem, kimegyek sétálni a parkba, de a biztonság kedvéért vittem magammal egy gázspray-t. Gyors felkaptam a kockás tornacipőmet, és elindultam. Mikor már a parkban ültem, és az epres shake-emet iszogattam, amit útközben vettem a Starbucksban- kezdtem megnyugodni. Ahogy végignéztem a fákon, és a rajtuk szaladgáló mókusokon....a fejem fölött repekdő fecskéken, a szép zöld fűben lévő virágokon, és a parkon túl lévő nyüzsgő New York nevű városon, egyszer csak elfogott a boldogság. Nem tudom miért, de egyszerűen csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire szeretem ezt a helyet, és mennyire biztos vagyok abban, hogy Eleanor soha nem fog előkerülni, én pedig élem tovább a megszokott életemet; hajnalok hajnalán felkelek, aztán megiszom az egész főzőnyi kávét, hogy egy minimális éberséget rakjak magamba, aztán mikor már elértem azt a szintet, hogy tudok ebszélni, és egy kicsit éber vagyok, felöltözök, a szokásos, átlagos farmeremet, fehér vagy néhanapján színes pólómat, és a még átlagosabb tornacipőmet. Aztán nagy duzzogva beülök a kocsi első ülésére, és azon duzzogok, hogy nincs egy olyan zene, amitől nem kapok frászt, vagy nem annyira gyűlölöm, hogy széttépném az énekesét. És mikor megérkezek a suliba, levágom magam a székemre, és egész nap duzzogok, amiért itt kell rohadni az iskolában. És mikor végre megszólal az életemet jelentő csengő, odaadom az osztály nyomijának a füzetem, hogy holnapra csinálja meg a házim, mert megfojtom, persze nem gondolom komolyan, de ő beijed, és megcsinálja. Aztán bevágom magam a kocsiba, és most is a zenéken duzzogok. Aztán, mikor hazaérek konkrétan fejest ugrok a kádba, mert annyira örülök, hogy hazaértem. Aztán befekszek az ágyba, és az egész előröl.
Csak azt így, egy évvel a a dolgok után, nem mondhatom el magamról. Már a parkba se merek kimenni, iskolába sem járok, egész nap a szobámban dekkolok, és várom, hogy eljöjjön értem. Na akkor az elejéről: Borzalmasan sok dolog történt egy év alatt:
Anya elvált, és újraházasodott, és csak úgy zárójelben, az új férje egy szörnyeteg!!!!! Olyan, mint Frida; mikor látják, akkor jópofizik, mikor nem, csak ketten vagyunk, akkor annyira...hogy is mondjam, felismerhetetlenségig bedurvul...
Ki akartam menni a parkba egy kicsit sétálni, úgyhogy elkészültem volna, de Anya hagyott egy listát:
- Takarítsd ki a szobát, mert már akkora rumli van, hogy nem látom a padlót!!!!
- Mosogass el, már tegnap is mondtam, de nem csináltad meg!
- Porszívózz fel
- Moss fel
- Mosd ki a ruhákat
- Vásárolj be
- És ha ezeket nem csinálod meg mire hazaérek, kapni fogsz!
Ránéztem az órámra: háromnegyed 1...Anya 6-ra jön haza, addig simán tudok sétálni és ezeket is ki tudom húzni a listáról-gondoltam magamban. Kimentem a nevelőapámhoz a konyhába, ahol éppen főzött, de a látványra, ami ott fogadott, nem voltam felkészülve. A teste egy hatalmas vértócsában feküdt, és egy papírcetli feküdt teljesen vérbe ázba. Sokkot kaptam, és hirtelen nem tudtam, mit csináljak....Olvassam el a cetlit, és törődjek avval, miközben a nevelőapám haldoklik? Vagyis remélhetőleg haldoklik, és ezt a legnagyobb jóindulattal mondom. Remélem, még nem halt meg, csak haldoklik. Gyorsan próbáltam visszaemlékezni a balesetvédelmi oktatásra, amire beírattak a szüleim. Az igazi szüleim. Mindegy. Hogy is kell? A csuklón? Vagy a nyakon érezni a pulzust? Minden általam ismert dolgot kipróbáltam, hogy él-e, de semmi. Aztán újra felfigyeltem a cetlire.
,,Meghalt. Fölösleges kínlódnod. MEGHALT. És nem fog újra élni, Soha. És ha nem akarsz te is így járni, akkor gyere el holnap este hatkor a Central Parkba. Én ott leszek. És te is."
Láttam a szöveget. Hirtelen keserves sírásban törtem ki. Akármennyire is utáltam, egyszerűen...Szomorú voltam. Nem tudom, meddig sírtam, de csak azt hallottam, hogy csapódik az ajtó, és a magassarkú cipők kopognak.
2013. január 10., csütörtök
10. fejezet
Eleanor lépett be a helyiségbe. Én meg úgy álltam ott, mint akinek kicsit sok a pillanatragasztó a cipője alján. Oda voltam ragadva. A rémülettől mozdulni se bírtam. Pedig vagy ezerszer begyakoroltam a 911-es szám beírását a telefonomba...De ez most nem igazan segitett a helyzetemen. Pedig majd megorultem felelemtol. Es o csak allt ott avval a gunyos mosollyal a szajan, en meg csak nneztem ra, es legsziveseben elfutottam volna.
-El? - meg mertem kockaztatni, hogy becezem. Azt hittem ott esek ossze. Naa nem azert, mert megijedtem, persze azert is, de fokent azert, mert egesz nap nem ettem, mert nem tudtam. Annyira izgultam. Most ugy voltam vele, hogy vagy megmondom neki, hogy a rendorok el fogjak kapni, es amint elokapom a teefont, megfojt. Vaaagy, anelkul fojt meg, hogy szolnak a rendorsegnek. Szuper. Azthiszem nekem mindegy. Pff. Na ja, es most mit csinalok??? Ugy dontottem valami kemennyel fejbevagom, es amig nincs eszmeletenel, gyors felhivom a rendorseget, persze csak azutan, h ogy kerestem egy minimalisan biztonsagos helyet
Meglattam oldalt egy vazat. Megvartam, mignnem nez ide, aztan felkaptam a vazat, es minden mindegy alapon osszetortem a fejen. Nezni is fajt. Elterult a foldon, en pedig ahogy csak tudtam, elkezdtem futni. Csak futottam, es futottam, egeszen a rendorsegig.
Mikor odaertem, bementem, es a portan, vagy min, kertek a szemelyimet,nodaadtam, es magmbqn dicsertzem anyut, hogy elrakatta velem, mert en eredetileg nem akartam elrakni. Mikor a portas elkisert oda, ahova akkor kell menni, ha feljelentest akarunk tenni. Bementem, es megmondtam, hogy Eleanor kovet, es elmondtam, hogy hova vittek, kiket oltek meg, miert, es hogy most abbanaz epuletben fekszik, remelhetoleg, meg ajultan. A rendor elsonek dokihoz akart kuldeni, mert elenk a fantaziam, de nem. Ez mind igaz. Sajnos.
Mikor feljelentest tettem, elvezettem a rendoroket az epuletbe, Eleanor meg ott fekudt, ajultan. Itt a vege a tervednek-gondoltam magamban.
-El? - meg mertem kockaztatni, hogy becezem. Azt hittem ott esek ossze. Naa nem azert, mert megijedtem, persze azert is, de fokent azert, mert egesz nap nem ettem, mert nem tudtam. Annyira izgultam. Most ugy voltam vele, hogy vagy megmondom neki, hogy a rendorok el fogjak kapni, es amint elokapom a teefont, megfojt. Vaaagy, anelkul fojt meg, hogy szolnak a rendorsegnek. Szuper. Azthiszem nekem mindegy. Pff. Na ja, es most mit csinalok??? Ugy dontottem valami kemennyel fejbevagom, es amig nincs eszmeletenel, gyors felhivom a rendorseget, persze csak azutan, h ogy kerestem egy minimalisan biztonsagos helyet
Meglattam oldalt egy vazat. Megvartam, mignnem nez ide, aztan felkaptam a vazat, es minden mindegy alapon osszetortem a fejen. Nezni is fajt. Elterult a foldon, en pedig ahogy csak tudtam, elkezdtem futni. Csak futottam, es futottam, egeszen a rendorsegig.
Mikor odaertem, bementem, es a portan, vagy min, kertek a szemelyimet,nodaadtam, es magmbqn dicsertzem anyut, hogy elrakatta velem, mert en eredetileg nem akartam elrakni. Mikor a portas elkisert oda, ahova akkor kell menni, ha feljelentest akarunk tenni. Bementem, es megmondtam, hogy Eleanor kovet, es elmondtam, hogy hova vittek, kiket oltek meg, miert, es hogy most abbanaz epuletben fekszik, remelhetoleg, meg ajultan. A rendor elsonek dokihoz akart kuldeni, mert elenk a fantaziam, de nem. Ez mind igaz. Sajnos.
Mikor feljelentest tettem, elvezettem a rendoroket az epuletbe, Eleanor meg ott fekudt, ajultan. Itt a vege a tervednek-gondoltam magamban.
2013. január 3., csütörtök
9. fejezet
Ezt a részt egy barátnőmnek, Rékának. :)
Felhívtam a tulajt, és megbeszéltem vele egy találkozót, délután 3-ra. 2-kor kezdtem el készülődni. Mivel elég meleg volt, egy fekete farmerszoknyát vettem fel, egy spagettipántos, pezsgőszínű felsővel(tényleg ennyire meleg volt!!), és egy pezsgőszínű, magassarkú bokacsizmát. A hajamat nyílegyenesre vasaltam, és egy pezsgőszínű rózsát tettem bele. A sminkből nem raktam sokat, csak egy szemhéjtus, szempillaspirál, és egy halvány szájfény. Ahogy odaálltam az egész falat beborító tükör elé, és végignéztem magamon, tetszett, amit láttam. Láttam, hogy már háromnegyed 3 van, ezért gyors elköszöntem Anyutól, és mentem(volna).
-Anyuuuu! Elmentem!-mondtam, és már indultam is ki, de utánam szólt.
-Lucy!!! Mégis hova mész?-ordította ki a konyhából.
-Munkába....
-Van munkád?- döbbent meg.
-Anyaaaaaa! Mondtam, hogy most megyek, és találkozok a tulajjal!
-Ja, rendben,kicsim, érezd jól magad! Hányra mész?
-3-ra-mondtam, és az órámra néztem, majd Anyura, mert 5 perc múlva 3 óra.
-Jajj, kicsim, miért nem mondtad? Siess el ne késs!
-Szia Anya, majd jövök!- modtam, de már félig kint voltam a házból.
Ahogy kiléptem a házból, megcsapott a levegőben már érezhető nyári levegő. Beleszívtam a friss levegőbe, és a munka miatt idegesen kifújtam. Gyorsan felhívtam a tulajt, hogy kések egy kicsit, és mikor azt mondta, rendben, megvár, akkor kicsit lassabban sétáltam, és útközben egy boltba is beugrottam, hogy vegyek egy üveges ásványvizet. Beleittam a jéghideg vízbe, ami kicsit felfrissített. Még háromszor mentem be egy boltba, zsebkendőért, még egy vízért, és még egy vízért. Tény, hogy mikor ideges vagyok nagyon sokat tudok inni. Aztán meg ötpercenként járok a mosdóba. És tudtam, hogy most is így lesz, úgyhogy mielőtt bementem, gyorsan elrohantam a mosdóba. Visszafele találkoztam a portással, és elmagyarázta, hogy a folyosó végén balra, és megint balra. Elég nagy épület volt, nem hasonlított egy étteremre. Gondoltam, nem ez az. Mikor beléptem a helyiségbe, nemvolt ott senki, ezért elkezdtem beszélni:
-Hahóóó! Valaki?-mondtam.
Aki akkor belépett a szobába, attól egyszerre meglepődtem, és megijedtem...
Na, tetszett? Komiiit.
Felhívtam a tulajt, és megbeszéltem vele egy találkozót, délután 3-ra. 2-kor kezdtem el készülődni. Mivel elég meleg volt, egy fekete farmerszoknyát vettem fel, egy spagettipántos, pezsgőszínű felsővel(tényleg ennyire meleg volt!!), és egy pezsgőszínű, magassarkú bokacsizmát. A hajamat nyílegyenesre vasaltam, és egy pezsgőszínű rózsát tettem bele. A sminkből nem raktam sokat, csak egy szemhéjtus, szempillaspirál, és egy halvány szájfény. Ahogy odaálltam az egész falat beborító tükör elé, és végignéztem magamon, tetszett, amit láttam. Láttam, hogy már háromnegyed 3 van, ezért gyors elköszöntem Anyutól, és mentem(volna).
-Anyuuuu! Elmentem!-mondtam, és már indultam is ki, de utánam szólt.
-Lucy!!! Mégis hova mész?-ordította ki a konyhából.
-Munkába....
-Van munkád?- döbbent meg.
-Anyaaaaaa! Mondtam, hogy most megyek, és találkozok a tulajjal!
-Ja, rendben,kicsim, érezd jól magad! Hányra mész?
-3-ra-mondtam, és az órámra néztem, majd Anyura, mert 5 perc múlva 3 óra.
-Jajj, kicsim, miért nem mondtad? Siess el ne késs!
-Szia Anya, majd jövök!- modtam, de már félig kint voltam a házból.
Ahogy kiléptem a házból, megcsapott a levegőben már érezhető nyári levegő. Beleszívtam a friss levegőbe, és a munka miatt idegesen kifújtam. Gyorsan felhívtam a tulajt, hogy kések egy kicsit, és mikor azt mondta, rendben, megvár, akkor kicsit lassabban sétáltam, és útközben egy boltba is beugrottam, hogy vegyek egy üveges ásványvizet. Beleittam a jéghideg vízbe, ami kicsit felfrissített. Még háromszor mentem be egy boltba, zsebkendőért, még egy vízért, és még egy vízért. Tény, hogy mikor ideges vagyok nagyon sokat tudok inni. Aztán meg ötpercenként járok a mosdóba. És tudtam, hogy most is így lesz, úgyhogy mielőtt bementem, gyorsan elrohantam a mosdóba. Visszafele találkoztam a portással, és elmagyarázta, hogy a folyosó végén balra, és megint balra. Elég nagy épület volt, nem hasonlított egy étteremre. Gondoltam, nem ez az. Mikor beléptem a helyiségbe, nemvolt ott senki, ezért elkezdtem beszélni:
-Hahóóó! Valaki?-mondtam.
Aki akkor belépett a szobába, attól egyszerre meglepődtem, és megijedtem...
Na, tetszett? Komiiit.
2012. december 28., péntek
8.fejezet
De nem érdekelt. Mikor mindannyian hazaértünk, kezdtünk megnyugodni. Mindannyian: Én, Lilly, Lianne, Sara, Susan. Elég jól összebarátkoztunk ez idő alatt, amit együtt töltöttünk. Kicsit beszélgettünk, aztán mindenki elindult haza, hogy beszéljen a szüleikkel.
Úgy döntöttem-vagyis a szüleim-, hogy a sulit befejezem, és dolgozni megyek. Jó, nem rajongtam az ötletért, de azért mégis kéne valamit csinálni...Na, és pénzt is keresnék.
-Anyaaaaaaaa! Mit dolgozzak?
-Én tudjam? Menj el munkát keresni!
-Menj strandra, ott legalább helyes fiúk vannak-szólalt meg a húgom.
-Fog be, Frida! És amúgy is. Nem tudok úszni. És nem is szeretnék megtanulni. Uuuutálom a vizet.
-Aha. Vagyis félsz a víztől- mosolygott gúnyosan Frida. Mire én felemeltem a kezem, és egy jó nagy pofont lekevertem neki.
-Héé!
-Mostmár befogtad a nagy szádat? Kösz.
-Anya! Lucy pofozgat!
-Na mivan, megijedtél?
-Lucy!-szólt rám anya.-Ne pofozgasd Fridát!-mondta, mire Frida gúnyosan elmosolyodott.
-Te meg, Frida-folytatta.- Nem gúnyolódsz. Értve vagyok?-mire bólogattunk.
Na igen. Frida nem ok nélkül gúnyolódik. 7.-ben, mikor úszni voltunk, majdnem belefulladtam a vízbe, mert az én drága kis osztálytársaim lehúztak a vízbe. Mikor már annyira nem volt levegőm, hogy elájultam, megijedtek, és elengedtek, de én csak ott lebegtem a vízben. Kirohantak, és ordibálták:
-LUCY MEGFULLADT! LUCY MEGFULLADT!-na, erre aztán mindenki bepánikolt, csak az a cuki srác ugrott utánam, aki ott volt a medence mellett(utólag, bánom, hogy nem cseréltünk számot). Na igen. És mikor a tanár kérdőre vonta őket ők ,,Nem tudtak semmiről, egyszer csak megfulladtam". Mindjárt gondoltam. Persze a tanárnak később elmeséltem ezt a kis sztorit, és mivel nem ez volt az első alakalom, hogy ilyesmit csináltak, kicsapták őket. Nem mondhatni, hogy nagyon megsirattam volna őket.
Szóval elkezdtem munkát keresni. Mivel ez egy elég nagy város, nem gondoltam volna, hogy ilyen kevés munkahely van. Jó, persze, volt takarítónői állás, de nem tetszett. Nem, nem avval volt a bajom, hogy takarítanom kell, hanem hogy hol. Úgyhogy ezt hanyagoltam.
Ajánlottak munkát videótékába, könyvtárba munkát, pénztárost is kerestek, de kifejezetten egyik sem tetszett.
Aztán megtaláltam a nekem tetszőt. Pincérnő egy elég jóhírű étteremben.
Úgy döntöttem-vagyis a szüleim-, hogy a sulit befejezem, és dolgozni megyek. Jó, nem rajongtam az ötletért, de azért mégis kéne valamit csinálni...Na, és pénzt is keresnék.
-Anyaaaaaaaa! Mit dolgozzak?
-Én tudjam? Menj el munkát keresni!
-Menj strandra, ott legalább helyes fiúk vannak-szólalt meg a húgom.
-Fog be, Frida! És amúgy is. Nem tudok úszni. És nem is szeretnék megtanulni. Uuuutálom a vizet.
-Aha. Vagyis félsz a víztől- mosolygott gúnyosan Frida. Mire én felemeltem a kezem, és egy jó nagy pofont lekevertem neki.
-Héé!
-Mostmár befogtad a nagy szádat? Kösz.
-Anya! Lucy pofozgat!
-Na mivan, megijedtél?
-Lucy!-szólt rám anya.-Ne pofozgasd Fridát!-mondta, mire Frida gúnyosan elmosolyodott.
-Te meg, Frida-folytatta.- Nem gúnyolódsz. Értve vagyok?-mire bólogattunk.
Na igen. Frida nem ok nélkül gúnyolódik. 7.-ben, mikor úszni voltunk, majdnem belefulladtam a vízbe, mert az én drága kis osztálytársaim lehúztak a vízbe. Mikor már annyira nem volt levegőm, hogy elájultam, megijedtek, és elengedtek, de én csak ott lebegtem a vízben. Kirohantak, és ordibálták:
-LUCY MEGFULLADT! LUCY MEGFULLADT!-na, erre aztán mindenki bepánikolt, csak az a cuki srác ugrott utánam, aki ott volt a medence mellett(utólag, bánom, hogy nem cseréltünk számot). Na igen. És mikor a tanár kérdőre vonta őket ők ,,Nem tudtak semmiről, egyszer csak megfulladtam". Mindjárt gondoltam. Persze a tanárnak később elmeséltem ezt a kis sztorit, és mivel nem ez volt az első alakalom, hogy ilyesmit csináltak, kicsapták őket. Nem mondhatni, hogy nagyon megsirattam volna őket.
Szóval elkezdtem munkát keresni. Mivel ez egy elég nagy város, nem gondoltam volna, hogy ilyen kevés munkahely van. Jó, persze, volt takarítónői állás, de nem tetszett. Nem, nem avval volt a bajom, hogy takarítanom kell, hanem hogy hol. Úgyhogy ezt hanyagoltam.
Ajánlottak munkát videótékába, könyvtárba munkát, pénztárost is kerestek, de kifejezetten egyik sem tetszett.
Aztán megtaláltam a nekem tetszőt. Pincérnő egy elég jóhírű étteremben.
2012. december 23., vasárnap
7. fejezet
Lucy szemszögéből
Egyszer csak megjelent egy helikopter fölöttünk. Felnéztem, és hirtelen elöntött a boldogság.-Mi van? -szólalt meg Lianne, a maga bájos stílusában.-Minek örülsz?
-Azt hiszem, megmenekültünk-mutattam fel.-Azok ott a szüleim.
Mindannyian elkezdtünk hevesen integetni, mire a helikopter elkezdett lefele szállni. Kiszálltak belőle a szüleim.
-Mit kerestek itt?-kérdezték egyszerre.-Három órán át utaztunk! Tudjátok egyáltalán, hol vagytok???-kezdték a szidást, mintha mi tehetnénk róla.Vagyis én.
-Nem....
-A Falkland-szigeteken!-mondták, mire csak pár értetlenkedő szempárt láttak. Végül Sara megszólalt, mert ugye, ő itt a legokosabb.
-Dél- Amerika déli részén, igaz, hogy 1000 km-re az Antarktisztól, de az időjárás igen hűvös, és akár, mint tapasztaltuk, hó is eshet, még most, májusban is.
-Szóval- értelmezte Lilly- majdnem az Antarktiszon vagyunk.
-Hááááát...Nagyjából.
-Jézusom!
-Hanna-szólalt meg az apukám- ennyi embert nem tudunk egyszerre elvinni! Én itt maradok!
-Hát, nekem mindegy. De nagyon siessetek!-mondta, majd hozzánk fordult.- Egyesével viszünk el mindenkit!
Először Liannet vitte el apukám, mert kiharcolta, hogy ő legyen az első, mert még " Itt ragad". Nyávogós. Pff. Mikor elmentek, Anya beszélgetni kezdett.
-Hogy kerültetek ide?
-Én-kezdtem- a városban sétáltam, mikor Eleanor elkapott, és idehozott. A többiek nem tudom, hogy kerültek ide-vontam meg a vállam.
-Én is hasonlóan jártam-mondta Sara. Lassan kiderült, hogy mindenki így járt.
Szép lassan mindenki kezdett fogyni a szigetről. Kicsit csodálkoztam, hogy Eleanor semmit nem vett észre, de nem is nagyon bántam, örültem, hogy végre kiszabadulunk erről a helyről, mert már kicsit kezdtem aggódni.
-Lucy-szólt Anya.
-Igen?
-Hol a cipőd?- nézett rám furán, mire elnevettem magam.
-Őőőő a vízben. Bepánikoltam, és bedobtam a vízbe. Bocsánat.
-Jó-jó, semmi baj, de nem fogsz kapni minden héten új cipőt!
-Oké- bólogattam szófogadóan, aztán fura érzésem támadt. Feltűnő volt, hogy Eleanor nem vett észre ebből semmit.
Túl feltűnő.
2012. december 18., kedd
6. fejezet
Eleanor kijött. Végignézett riadt arcunkon, és gúnyosan elmosolyodott.
-Megijedtetek?
Meg se bírtunk szólalni. Engem a sírás kerülgetett, és a többi 5 lányt, ahogy láttam, szintén. Menekülni akartunk, és őszintén irigyek voltunk Diana-ra. Ha megmenekült, ha...jó, lehet már rég megfulladt de mindegy. Ki tudja, hol vagyunk?! Fogalmunk sincs! Kezdek megijedni. Végülis, egy embert megöltek, egy meg elmenekült. Miért is lennék ideges? Pff.
Oké, kezdünk mindannyian megőrülni. Nekem ugye fél cipőm van, mert még korábban beledobtam a vízbe. Na, mindegy.
Behívta Nellyt...Na ne. Nelly eleinte ellenkezett, és próbált kiszabadulni Eleanor fogásából, de nem sikerült. Bevitte. Kezd sötétedni...
-Megijedtetek?
Meg se bírtunk szólalni. Engem a sírás kerülgetett, és a többi 5 lányt, ahogy láttam, szintén. Menekülni akartunk, és őszintén irigyek voltunk Diana-ra. Ha megmenekült, ha...jó, lehet már rég megfulladt de mindegy. Ki tudja, hol vagyunk?! Fogalmunk sincs! Kezdek megijedni. Végülis, egy embert megöltek, egy meg elmenekült. Miért is lennék ideges? Pff.
Oké, kezdünk mindannyian megőrülni. Nekem ugye fél cipőm van, mert még korábban beledobtam a vízbe. Na, mindegy.
Behívta Nellyt...Na ne. Nelly eleinte ellenkezett, és próbált kiszabadulni Eleanor fogásából, de nem sikerült. Bevitte. Kezd sötétedni...
Nelly szemszögéből
Bevitt oda, ahol nemrég Adaline-t ölte meg. Tudtam, hogy én következem. Megláttam a kötelet. Szuper. Fel fog akasztani...
-Na-szólalt meg végül- rájöttél már, mit kezdek veled?
Csak rémültem ránéztem, és óvatosan bólintottam.
-Miért csinálod ezt?- szólaltam meg olyan halkan, hogy egy ideig azt hittem, nem hallotta.
-Hogy miért?-nevetett fel hitetlenül- Bosszút állok.
-Miért?
-Jajj, ekkor elmondom neked is, hogy te is úgy halj meg, hogy legalább tudd, miért halsz meg. Az egész 8 éves koromban kezdődött- emlékezett vissza-, amikor apám vert. Hónapokon, sőt, éveke keresztül több tubus alapozóval a fejemen jártam iskolába, hogy ne legyen feltűnő, hogy az arcom össze van verve. Mikor egyszer nem tudtam mit csinálni az arcomnak, mert már egyszerűen annyira sebes volt, hogy az sem segített, meg ugye a sebeket borzalmasan csípte- érdeklődve hallgattam a történetét.- De én azért felkentem, hogy akár egy kicsit is segítsen. 13 évesen megpróbáltam megfojtani magam. Nem sikerült. Anyám lelépett, a szüleim elváltak. Egyedül próbáltam túlélni. Aztán leléptem kollégiumba, és nem jöttem vissza. Egyszer hallottam, hogy apám meghalt. Őszintén, örültem. Megmenekültem. A házat rám hagyta, ami tényleg meglepett. Odaköltöztem, de tudtam, hogy valami furcsa. Hát persze. Adósság. De nem pár fillérről van szó, hanem 500 ezer dollárról. Gondolhatod, kiakadtam. Kerestem egy kis pénzt, és az egészet visszafizettem. És szívből gyűlöltem apámat. Csak azért ment hozzá anyámhoz, mert neki elég sok pénze volt, úgymond. Mikor anyám meghalt, természetesen ő örökölte az össze pénzét, pedig nem érdemelte volna meg. Hát, így jutottam idáig-fejezte be, én pedig úgy éreztem magam, mint akit nyakon öntöttek egy vödör vízzel. Kicsit sokkolt.-És most. Téged sem hagylak ki-vigyorodott el ijesztően.-Oda! -küldött a kötél mellé. Kicsit zavart, hogy úgy bánik velem, mint egy kutyával. Odamentem, és rájöttem, akármit teszek, vagy csinálok, nekem annyi.
Odalökött, és elkezdte betömni a szám, a kezem összekötözni, a lábamat szintén. A szememet nem kötötte be, biztos, azért, hogy lássam,hogy halok meg. Lefogott, felállított egy székre. A nyakamra tette a kötelet, meghúzta, és kirúgta alólam a széket.
Pár percig szenvedtem, aztán csak lehunytam a szemem.
Odalökött, és elkezdte betömni a szám, a kezem összekötözni, a lábamat szintén. A szememet nem kötötte be, biztos, azért, hogy lássam,hogy halok meg. Lefogott, felállított egy székre. A nyakamra tette a kötelet, meghúzta, és kirúgta alólam a széket.
Pár percig szenvedtem, aztán csak lehunytam a szemem.
2012. december 12., szerda
5. fejezet
Lucy szemszögéből
Egyszer csak semmit nem hallottunk. A sikítás, és az ellenkezést jelző hangok abbamaradtak. Mind a 7-en, akik itt voltunk, tudtuk, mi történt, de egyikünk se merte kimondani. Igen, Adaline-t megölték.
Egyszer csak semmit nem hallottunk. A sikítás, és az ellenkezést jelző hangok abbamaradtak. Mind a 7-en, akik itt voltunk, tudtuk, mi történt, de egyikünk se merte kimondani. Igen, Adaline-t megölték.
-Ki lesz a következő?- kérdezte el-elcsukló hangon, azt hiszem, Diana. Igen, ő volt az.
-Én biztos nem!- jelentettem ki határozottan, vagyis csak határozottan akartam, nem egészen sikerült.
-És mit akarsz ellene tenni?
-Hogy mit? Mit tehetnék? Megszökök...
-Na, azt megnézem! -szólt közbe "kedvesen" Lianne.- Hogy tervezted?
-Szerinted mennyire vagyok hülye? A szüleim úgy védenek, mint egy törékeny virágot. Ha jelet adok, akkor bárhol megtalálnak. Akár Japánban is...
-Miért, kik a szüleid?
-Á, úgyse hinnéd el...
-Na, mondjad! Majd én eldöntöm, hogy elhiszem-e!-csak megforgattam a szemem, és válaszoltam:
-Hanna Sheperd.
-Na ja. Én meg Angelina Jolie lánya vagyok. Persze.
-Mondtam, hogy nem fogod elhinni.
-Akkor minek mondtad?-nézett rám lesajnálóan.
-Te kérdezted, de mindegy.
-Vita lezárva!-szólt bele Diana.-Én nekem olymindegy, kinek kik a szülei, a lényeg, hogy meneküljünk meg, mert különben itt halunk meg mindannyian!-oké,igaza van.- Lucy, te meg akkor jelezz!
-Pillanat,máris- előszedtem a táskám, mert ugye abban volt az a kis valami, amivel jelezni lehet.-Na, itt is van- mondtam, mikor megtaláltam.
-Őőőő, ez mi?-kérdezték szinte teljesen egyszerre.
-Hát, ez az a valami-na jó, nem tudnám elmondani, hogy hogyan is néz ki. Ilyen furi valami, amin gombok vannak. Ezt kifejeztem. Mindegy.
Pár percig csak nyomkodtam rajta a gombokat, aztán kijelentettem, hogy most már csak várnunk kell.
-Meddig? MEDDIG? Lehet hogy 1 óra múlva már egyikünk se fog élni! Az esélyünk egyenlő a nullával!- kezdte a hisztirohamát Diana.- Semmi esélyünk arra, hogy életben maradjunk! Tudjátok mit? Én nem várok! Ha kell, beleugrom a tengerbe, vagy lehet, hogy akár óceánba, vagy akármi is ez, és elkezdek úszni! És nem érdekel, ha 4 órán keresztül úszok, ha végül megmenekülök!- igaza volt. Mindenki belátta, hogy igaza van. Nagyon is.
Gondolt egyet, és belevetette magát a végtelennek tűnő vízbe. Nem maradt velünk.
Jobban tette.
-Én biztos nem!- jelentettem ki határozottan, vagyis csak határozottan akartam, nem egészen sikerült.
-És mit akarsz ellene tenni?
-Hogy mit? Mit tehetnék? Megszökök...
-Na, azt megnézem! -szólt közbe "kedvesen" Lianne.- Hogy tervezted?
-Szerinted mennyire vagyok hülye? A szüleim úgy védenek, mint egy törékeny virágot. Ha jelet adok, akkor bárhol megtalálnak. Akár Japánban is...
-Miért, kik a szüleid?
-Á, úgyse hinnéd el...
-Na, mondjad! Majd én eldöntöm, hogy elhiszem-e!-csak megforgattam a szemem, és válaszoltam:
-Hanna Sheperd.
-Na ja. Én meg Angelina Jolie lánya vagyok. Persze.
-Mondtam, hogy nem fogod elhinni.
-Akkor minek mondtad?-nézett rám lesajnálóan.
-Te kérdezted, de mindegy.
-Vita lezárva!-szólt bele Diana.-Én nekem olymindegy, kinek kik a szülei, a lényeg, hogy meneküljünk meg, mert különben itt halunk meg mindannyian!-oké,igaza van.- Lucy, te meg akkor jelezz!
-Pillanat,máris- előszedtem a táskám, mert ugye abban volt az a kis valami, amivel jelezni lehet.-Na, itt is van- mondtam, mikor megtaláltam.
-Őőőő, ez mi?-kérdezték szinte teljesen egyszerre.
-Hát, ez az a valami-na jó, nem tudnám elmondani, hogy hogyan is néz ki. Ilyen furi valami, amin gombok vannak. Ezt kifejeztem. Mindegy.
Pár percig csak nyomkodtam rajta a gombokat, aztán kijelentettem, hogy most már csak várnunk kell.
-Meddig? MEDDIG? Lehet hogy 1 óra múlva már egyikünk se fog élni! Az esélyünk egyenlő a nullával!- kezdte a hisztirohamát Diana.- Semmi esélyünk arra, hogy életben maradjunk! Tudjátok mit? Én nem várok! Ha kell, beleugrom a tengerbe, vagy lehet, hogy akár óceánba, vagy akármi is ez, és elkezdek úszni! És nem érdekel, ha 4 órán keresztül úszok, ha végül megmenekülök!- igaza volt. Mindenki belátta, hogy igaza van. Nagyon is.
Gondolt egyet, és belevetette magát a végtelennek tűnő vízbe. Nem maradt velünk.
Jobban tette.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)