Eleanort felkeltették, igaz, sok időbe telt, mert nagyon eltalálhatta az a váza.Hát, én sajnálom, így jár, aki kötekszik. Azért bevitték egy kivizsgálásra, hogy esetleg nincs e valami baja. Nincs, pedig reméltem. Végülis, a remény hal meg utoljára, vagy mi.
Napra pontosan egy hét múlva már a börtönben ült, én pedig azt hittem, túl vagyok a nehezén. Optimista döntés volt, az már egyszer biztos. Úgy döntöttem, kimegyek sétálni a parkba, de a biztonság kedvéért vittem magammal egy gázspray-t. Gyors felkaptam a kockás tornacipőmet, és elindultam. Mikor már a parkban ültem, és az epres shake-emet iszogattam, amit útközben vettem a Starbucksban- kezdtem megnyugodni. Ahogy végignéztem a fákon, és a rajtuk szaladgáló mókusokon....a fejem fölött repekdő fecskéken, a szép zöld fűben lévő virágokon, és a parkon túl lévő nyüzsgő New York nevű városon, egyszer csak elfogott a boldogság. Nem tudom miért, de egyszerűen csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire szeretem ezt a helyet, és mennyire biztos vagyok abban, hogy Eleanor soha nem fog előkerülni, én pedig élem tovább a megszokott életemet; hajnalok hajnalán felkelek, aztán megiszom az egész főzőnyi kávét, hogy egy minimális éberséget rakjak magamba, aztán mikor már elértem azt a szintet, hogy tudok ebszélni, és egy kicsit éber vagyok, felöltözök, a szokásos, átlagos farmeremet, fehér vagy néhanapján színes pólómat, és a még átlagosabb tornacipőmet. Aztán nagy duzzogva beülök a kocsi első ülésére, és azon duzzogok, hogy nincs egy olyan zene, amitől nem kapok frászt, vagy nem annyira gyűlölöm, hogy széttépném az énekesét. És mikor megérkezek a suliba, levágom magam a székemre, és egész nap duzzogok, amiért itt kell rohadni az iskolában. És mikor végre megszólal az életemet jelentő csengő, odaadom az osztály nyomijának a füzetem, hogy holnapra csinálja meg a házim, mert megfojtom, persze nem gondolom komolyan, de ő beijed, és megcsinálja. Aztán bevágom magam a kocsiba, és most is a zenéken duzzogok. Aztán, mikor hazaérek konkrétan fejest ugrok a kádba, mert annyira örülök, hogy hazaértem. Aztán befekszek az ágyba, és az egész előröl.
Csak azt így, egy évvel a a dolgok után, nem mondhatom el magamról. Már a parkba se merek kimenni, iskolába sem járok, egész nap a szobámban dekkolok, és várom, hogy eljöjjön értem. Na akkor az elejéről: Borzalmasan sok dolog történt egy év alatt:
Anya elvált, és újraházasodott, és csak úgy zárójelben, az új férje egy szörnyeteg!!!!! Olyan, mint Frida; mikor látják, akkor jópofizik, mikor nem, csak ketten vagyunk, akkor annyira...hogy is mondjam, felismerhetetlenségig bedurvul...
Ki akartam menni a parkba egy kicsit sétálni, úgyhogy elkészültem volna, de Anya hagyott egy listát:
- Takarítsd ki a szobát, mert már akkora rumli van, hogy nem látom a padlót!!!!
- Mosogass el, már tegnap is mondtam, de nem csináltad meg!
- Porszívózz fel
- Moss fel
- Mosd ki a ruhákat
- Vásárolj be
- És ha ezeket nem csinálod meg mire hazaérek, kapni fogsz!
Ránéztem az órámra: háromnegyed 1...Anya 6-ra jön haza, addig simán tudok sétálni és ezeket is ki tudom húzni a listáról-gondoltam magamban. Kimentem a nevelőapámhoz a konyhába, ahol éppen főzött, de a látványra, ami ott fogadott, nem voltam felkészülve. A teste egy hatalmas vértócsában feküdt, és egy papírcetli feküdt teljesen vérbe ázba. Sokkot kaptam, és hirtelen nem tudtam, mit csináljak....Olvassam el a cetlit, és törődjek avval, miközben a nevelőapám haldoklik? Vagyis remélhetőleg haldoklik, és ezt a legnagyobb jóindulattal mondom. Remélem, még nem halt meg, csak haldoklik. Gyorsan próbáltam visszaemlékezni a balesetvédelmi oktatásra, amire beírattak a szüleim. Az igazi szüleim. Mindegy. Hogy is kell? A csuklón? Vagy a nyakon érezni a pulzust? Minden általam ismert dolgot kipróbáltam, hogy él-e, de semmi. Aztán újra felfigyeltem a cetlire.
,,Meghalt. Fölösleges kínlódnod. MEGHALT. És nem fog újra élni, Soha. És ha nem akarsz te is így járni, akkor gyere el holnap este hatkor a Central Parkba. Én ott leszek. És te is."
Láttam a szöveget. Hirtelen keserves sírásban törtem ki. Akármennyire is utáltam, egyszerűen...Szomorú voltam. Nem tudom, meddig sírtam, de csak azt hallottam, hogy csapódik az ajtó, és a magassarkú cipők kopognak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése