8.fejezet

De nem érdekelt. Mikor mindannyian hazaértünk, kezdtünk megnyugodni. Mindannyian: Én, Lilly, Lianne, Sara, Susan. Elég jól összebarátkoztunk ez idő alatt, amit együtt töltöttünk. Kicsit beszélgettünk, aztán mindenki elindult haza, hogy beszéljen a szüleikkel.
Úgy döntöttem-vagyis a szüleim-, hogy a sulit befejezem, és dolgozni megyek. Jó, nem rajongtam az ötletért, de azért mégis kéne valamit csinálni...Na, és pénzt is keresnék.
-Anyaaaaaaaa! Mit dolgozzak?
-Én tudjam? Menj el munkát keresni!
-Menj strandra, ott legalább helyes fiúk vannak-szólalt meg a húgom.
-Fog be, Frida! És amúgy is. Nem tudok úszni. És nem is szeretnék megtanulni. Uuuutálom a vizet.
-Aha. Vagyis félsz a víztől- mosolygott gúnyosan Frida. Mire én felemeltem a kezem, és egy jó nagy pofont lekevertem neki.
-Héé!
-Mostmár befogtad a nagy szádat? Kösz.
-Anya! Lucy pofozgat!
-Na mivan, megijedtél?
-Lucy!-szólt rám anya.-Ne pofozgasd Fridát!-mondta, mire Frida gúnyosan elmosolyodott.
-Te meg, Frida-folytatta.- Nem gúnyolódsz. Értve vagyok?-mire bólogattunk.
Na igen. Frida nem ok nélkül gúnyolódik. 7.-ben, mikor úszni voltunk, majdnem belefulladtam a vízbe, mert az én drága kis osztálytársaim lehúztak a vízbe. Mikor már annyira nem volt levegőm, hogy elájultam, megijedtek, és elengedtek, de én csak ott lebegtem a vízben. Kirohantak, és ordibálták:
-LUCY MEGFULLADT! LUCY MEGFULLADT!-na, erre aztán mindenki bepánikolt, csak az a cuki  srác ugrott utánam, aki ott volt a medence mellett(utólag, bánom, hogy nem cseréltünk számot). Na igen. És mikor a tanár kérdőre vonta őket ők ,,Nem tudtak semmiről, egyszer csak megfulladtam". Mindjárt gondoltam. Persze a tanárnak később elmeséltem ezt a kis sztorit, és mivel nem ez volt az első alakalom, hogy ilyesmit csináltak, kicsapták őket. Nem mondhatni, hogy nagyon megsirattam volna őket.
Szóval elkezdtem munkát keresni. Mivel ez egy elég nagy város, nem gondoltam volna, hogy ilyen kevés munkahely van. Jó, persze, volt takarítónői állás, de nem tetszett. Nem, nem avval volt a bajom, hogy takarítanom kell, hanem hogy hol. Úgyhogy ezt hanyagoltam.
Ajánlottak munkát videótékába, könyvtárba munkát, pénztárost is kerestek, de kifejezetten egyik sem tetszett.
Aztán megtaláltam a nekem tetszőt. Pincérnő egy elég jóhírű étteremben.

7. fejezet

Lucy szemszögéből

Egyszer csak megjelent egy helikopter fölöttünk. Felnéztem, és hirtelen elöntött a boldogság.
-Mi van? -szólalt meg Lianne, a maga bájos stílusában.-Minek örülsz?
-Azt hiszem, megmenekültünk-mutattam fel.-Azok ott a szüleim.
Mindannyian elkezdtünk hevesen integetni, mire a helikopter elkezdett lefele szállni. Kiszálltak belőle a szüleim.
-Mit kerestek itt?-kérdezték egyszerre.-Három órán át utaztunk! Tudjátok egyáltalán, hol vagytok???-kezdték a szidást, mintha mi tehetnénk róla.Vagyis én.
-Nem....
-A Falkland-szigeteken!-mondták, mire csak pár értetlenkedő szempárt láttak. Végül Sara megszólalt, mert ugye, ő itt a legokosabb.
-Dél- Amerika déli részén, igaz, hogy 1000 km-re az Antarktisztól, de az időjárás igen hűvös, és akár, mint tapasztaltuk, hó is eshet, még most, májusban is.
-Szóval- értelmezte Lilly- majdnem az Antarktiszon vagyunk.
-Hááááát...Nagyjából.
-Jézusom!
-Hanna-szólalt meg az apukám- ennyi embert nem tudunk egyszerre elvinni! Én itt maradok!
-Hát, nekem mindegy. De nagyon siessetek!-mondta, majd hozzánk fordult.- Egyesével viszünk el mindenkit!
Először Liannet vitte el apukám, mert kiharcolta, hogy ő legyen az első, mert még " Itt ragad". Nyávogós. Pff. Mikor elmentek, Anya beszélgetni kezdett.
-Hogy kerültetek ide?
-Én-kezdtem- a  városban sétáltam, mikor Eleanor elkapott, és idehozott. A többiek nem tudom, hogy kerültek ide-vontam meg a vállam.
-Én is hasonlóan jártam-mondta Sara. Lassan kiderült, hogy mindenki így járt.
Szép lassan mindenki kezdett fogyni a szigetről. Kicsit csodálkoztam, hogy Eleanor semmit nem vett észre, de nem is nagyon bántam, örültem, hogy végre kiszabadulunk erről a helyről, mert már kicsit kezdtem aggódni.
-Lucy-szólt Anya.
-Igen?
-Hol a cipőd?- nézett rám furán, mire elnevettem magam.
-Őőőő a vízben. Bepánikoltam, és bedobtam a vízbe. Bocsánat.
-Jó-jó, semmi baj, de nem fogsz kapni minden héten új cipőt!
-Oké- bólogattam szófogadóan, aztán fura érzésem támadt. Feltűnő volt, hogy Eleanor nem vett észre ebből semmit.
Túl feltűnő.

6. fejezet

Eleanor kijött. Végignézett riadt arcunkon, és gúnyosan elmosolyodott.
-Megijedtetek?
Meg se bírtunk szólalni. Engem a sírás kerülgetett, és a többi 5 lányt, ahogy láttam, szintén. Menekülni akartunk, és őszintén irigyek voltunk Diana-ra. Ha megmenekült, ha...jó, lehet már rég megfulladt de mindegy. Ki tudja, hol vagyunk?! Fogalmunk sincs! Kezdek megijedni. Végülis, egy embert megöltek, egy meg elmenekült. Miért is lennék ideges? Pff.
Oké, kezdünk mindannyian megőrülni. Nekem ugye fél cipőm van, mert még korábban beledobtam a vízbe. Na, mindegy.
Behívta Nellyt...Na ne. Nelly eleinte ellenkezett, és próbált kiszabadulni Eleanor fogásából, de nem sikerült. Bevitte. Kezd sötétedni...

 Nelly szemszögéből

Bevitt oda, ahol nemrég Adaline-t ölte meg. Tudtam, hogy én következem. Megláttam a kötelet. Szuper. Fel fog akasztani...

-Na-szólalt meg végül- rájöttél már, mit kezdek veled?

Csak rémültem ránéztem, és óvatosan bólintottam.

-Miért csinálod ezt?- szólaltam meg olyan halkan, hogy egy ideig azt hittem, nem hallotta.

-Hogy miért?-nevetett fel hitetlenül- Bosszút állok.

-Miért?

-Jajj, ekkor elmondom neked is, hogy te is úgy halj meg, hogy legalább tudd, miért halsz meg. Az egész 8 éves koromban kezdődött- emlékezett vissza-, amikor apám vert. Hónapokon, sőt, éveke keresztül több tubus alapozóval a fejemen jártam iskolába, hogy ne legyen feltűnő, hogy az arcom össze van verve. Mikor egyszer nem tudtam mit csinálni az arcomnak, mert már egyszerűen annyira sebes volt, hogy az sem segített, meg ugye a sebeket borzalmasan csípte- érdeklődve hallgattam a történetét.- De én azért felkentem, hogy akár egy kicsit is segítsen.  13 évesen megpróbáltam megfojtani magam. Nem sikerült. Anyám lelépett, a szüleim elváltak. Egyedül próbáltam túlélni. Aztán leléptem kollégiumba, és nem jöttem vissza. Egyszer hallottam, hogy apám meghalt. Őszintén, örültem. Megmenekültem. A házat rám hagyta, ami tényleg meglepett. Odaköltöztem, de tudtam, hogy valami furcsa. Hát persze. Adósság. De nem pár fillérről van szó, hanem 500 ezer dollárról.  Gondolhatod, kiakadtam. Kerestem egy kis pénzt, és az egészet visszafizettem. És szívből gyűlöltem apámat. Csak azért ment hozzá anyámhoz, mert neki elég sok pénze volt, úgymond. Mikor anyám meghalt, természetesen ő örökölte az össze pénzét, pedig nem érdemelte volna meg. Hát, így jutottam idáig-fejezte be, én pedig úgy éreztem magam, mint akit nyakon öntöttek egy vödör vízzel. Kicsit sokkolt.-És most. Téged sem hagylak ki-vigyorodott el ijesztően.-Oda! -küldött a kötél mellé. Kicsit zavart, hogy úgy bánik velem, mint egy kutyával. Odamentem, és rájöttem, akármit teszek, vagy csinálok, nekem annyi.
Odalökött, és elkezdte betömni a szám, a kezem összekötözni, a lábamat szintén. A szememet nem kötötte be, biztos, azért, hogy lássam,hogy halok meg. Lefogott, felállított egy székre. A nyakamra tette a kötelet, meghúzta, és kirúgta alólam a széket.
Pár percig szenvedtem, aztán csak lehunytam a szemem.

5. fejezet

Lucy szemszögéből
Egyszer csak semmit nem hallottunk. A sikítás, és az ellenkezést jelző hangok abbamaradtak. Mind a 7-en, akik itt voltunk, tudtuk, mi történt, de egyikünk se merte kimondani. Igen, Adaline-t megölték.

-Ki lesz a következő?- kérdezte el-elcsukló hangon, azt hiszem, Diana. Igen, ő volt az.
-Én biztos nem!- jelentettem ki határozottan, vagyis csak határozottan akartam, nem egészen sikerült.
-És mit akarsz ellene tenni?
-Hogy mit? Mit tehetnék? Megszökök...
-Na, azt megnézem! -szólt közbe "kedvesen" Lianne.- Hogy tervezted?
-Szerinted mennyire vagyok hülye? A szüleim úgy védenek, mint egy törékeny virágot. Ha jelet adok, akkor bárhol megtalálnak. Akár Japánban is...
-Miért, kik a szüleid?
-Á, úgyse hinnéd el...
-Na, mondjad! Majd én eldöntöm, hogy elhiszem-e!-csak megforgattam a szemem, és válaszoltam:
-Hanna Sheperd.
-Na ja. Én meg Angelina Jolie lánya vagyok. Persze.
-Mondtam, hogy nem fogod elhinni.
-Akkor minek mondtad?-nézett rám lesajnálóan.
-Te kérdezted, de mindegy.
-Vita lezárva!-szólt bele Diana.-Én nekem olymindegy, kinek kik a szülei, a lényeg, hogy meneküljünk meg, mert különben itt halunk meg mindannyian!-oké,igaza van.- Lucy, te meg akkor jelezz!
-Pillanat,máris- előszedtem a táskám, mert ugye abban volt az a kis valami, amivel jelezni lehet.-Na, itt is van- mondtam, mikor megtaláltam.
-Őőőő, ez mi?-kérdezték szinte teljesen egyszerre.
-Hát, ez az a valami-na jó, nem tudnám elmondani, hogy hogyan is néz ki. Ilyen furi valami, amin gombok vannak. Ezt kifejeztem. Mindegy.
Pár percig csak nyomkodtam rajta a gombokat, aztán kijelentettem, hogy most már csak várnunk kell.
-Meddig? MEDDIG? Lehet hogy 1 óra múlva már egyikünk se fog élni! Az esélyünk egyenlő a nullával!- kezdte a hisztirohamát Diana.- Semmi esélyünk arra, hogy életben maradjunk! Tudjátok mit? Én nem várok! Ha kell, beleugrom a tengerbe, vagy lehet, hogy akár óceánba, vagy akármi is ez, és elkezdek úszni! És nem érdekel, ha 4 órán keresztül úszok, ha végül megmenekülök!- igaza volt. Mindenki belátta, hogy igaza van. Nagyon is.
Gondolt egyet, és belevetette magát a végtelennek tűnő vízbe. Nem maradt velünk.
Jobban tette.

4. fejezet~Ez egyre rosszabb!

Nem tudtuk mi lesz. Letelt 5 perc, aztán 10 és így tovább. Kezdtünk megnyugodni, de hiába volt. Kijött Eleanor, és az egyik lányt, azt hiszem, Adaline-t, behívta a raktárba. Arcára kiült az őszinte rémület.Egyszer csak vérfagyasztó sikítást hallottunk.

Adaline szemszögéből

Nem lehet igaz! Ezek egyesével ölnek meg mindenkit? Szuper. És én következek.

Egy kést tartottak a nyakamhoz. Nem tudok mit csinálni! 

-Miért csinálják ezt?-kérdeztem a sírástól el-elcsukló hangon.

-Ha! Hogy miért? Nem tudod?- kérdezte Eleanor-Tudod mit? Mielőtt végzünk veled, elmondom...Csak hogy tudd, hogy nőttem fel!

-Apám gyerek koromban mindig kínzott. Vert. Minden nap, hónapokon, sőt, éveken keresztül úgy jártam iskolába, hogy sokszor akár 2 tubus alapozót is magamra kentem, mert nem akartam, hogy lássák a sérüléseim. Nem akartam, hogy piszkáljanak, és kicsúfoljanak a kinézetem miatt. Pedig én tényleg nem tehettem semmiről-mesélte.-13 évesen megpróbáltam belefojtani magam a vízbe. Nem sikerült. És hogy anyám miért nem segített? Nem tudott, és nem is igazán akart, mert mikor 8 éves voltam, a szüleim elváltak, és apámhoz kerültem. Aztán pár év múlva meg is halt, amit őszintén, nem nagyon bántam. Nem hiányzott. De az igen, hogy apám végre ne verjen.

-Eleanor..kérdezhetek valamit?

-Kérdezz...

-Miért vert apukád? Úgy értem, mi volt az oka ennek az egésznek?

-Egyszerűen csaknem tanultam jól. Na igen, és mindig ellógtam otthonról. De utóbbit csak azután, hogy elkezdett verni. Hármasnál jobb jegyem talán nem is volt. És ha meg mertem szólalni, hopp, újabb verés. Most pedig bosszút állok. Mindenkin. És most: megölni!- adta ki az utasítást, amitől kissé megrémültem. Bár, ezt teljesen természetes. Mármint hogy megijedek, mikor éppen kezdenének megölni.

Felfektettek egy padra (azthiszem, az volt), és elővettek egy vastag, fa deszkát(?), és avval kezdtek el ütni. Mikor meggyőződtek róla, hogy alig élek, egy kést tartottak a nyakamhoz.

-Erre vártam 10 évig! -mosolygott "kedvesen" Eleanor.-Na,mi lesz már?

-Eleanor, mi ezt nem csináljuk!

-Mi az, hogy nem? Akkor nekem kell!-kapta ki a segítői kezéből a kést.

A nyakamhoz tartotta a kést, majd óvatosan elvágta a torkom. 

Egy utolsót még tudtam sikítani, de aztán elsötétült minden.
Hát, így kell meghalnom.

3. fejezet~Rabok(?)

Kifele indultunk a kávézóból. Kiértünk és ami ott fogadott az teljesen lefagyasztott:  Eleanor várt minket(vagy engem, mindegy) kb. olyan 15-20 másik emberrel. Elkaptak, nem is tudtunk volna menekülni, még próbálni se. Beraktak egy nagy kocsiba, és elvittek. Nem tudom, hogy hova, de elég ijesztően nézett ki. Felraktak egy helikopterre(hiába próbáltam, nem tudtam ellenállni), és elvitek valahova. Valami...kis szigetre..vagy...nem is tudom, nem láttam pontosan. De azt tudom, hogy bevittek egy raktárszerűségbe.
-Na-szólalt meg Eleanor, majd az órájára nézett-már csak 2 óránk maradt-Mi? Miért? Meddig?
Pár perc(kb. 20 30) múlva, még pár embert hoztak be. Nem láthattam kiket, mert a szemem bekötözték, csak hallottam, ahogy azok ellenkeznek. Egyszer csak Lilly hangját hallottam meg:
-Engedjenek már el! Értik? HAHÓ? Maguk értelmi fogyatékosok? Szívesen elmondom lassabban is. Vagy szótagoljam? En-ged-je-nek el! És hé! Mit csináltak Lucyval? Engedjenek el minket!
-Lilly? Lilly!
-Eleanor, még mennyi időnk van?-kérdezte az egyik izomkolosszus.
-Pontosan 1,5 óránk!
-DE MEDDIG?-kérdezte az összes jelenlévő olyan ember, aki nem értette ezt. Vagyis a "rabok", már, ha nevezhetem őket így. Ó, hát persze, hogy nem mondták meg. Miért is mondanák? Haha, jó is lenne...
Oké, most elmehettek- ült ki "ördögi" mosoly Eleanor szájára. Kikötöztek engem, mert a többieket meg se kötözték. Kimentünk és...tudhattuk  volna, túl szép lett volna. Egy szigeten vagyunk. Gyorsan körbeszaladtunk, de semmi, de tényleg semmi menekülési lehetőség nincs. Mikor erre rájöttünk, mindenki- majdnem- egyszerre előkapta a telefonját, hátha van térerő, de semmi, és már csak 1 óránk van. Nem tudom meddig, de amennyire Eleanor "örült" neki, eléggé megrémültem, és úgy vettem észre, hogy a többiek is. Vészesen fogy az idő. Egyre idegesebbek vagyunk. Nem tudjuk mi lesz! Csak remélni tudjuk, hogy nem mészárolnak le mindenkit a szigeten. Csak mi vagyunk itt. Eldöntöttük, hogy akkor is megmenekülünk. CSAK AZÉRT IS! Igazából. Nem tudom hogy. Megoldom. Mindegy.
25 perc. Kezdek megőrülni. De most komolyan. Egyszer csak fogtam magam, levettem a cipőm, és beledobtam a tengerbe. Lilly úgyszintén. Együtt őrülünk meg, egy kicsi, és hideg szigeten. Lehet olyan 5-10 fok, de nálunk nem sok ruha van, mert nem nagyon számítottunk erre. Jézusom! Ez hó? Április van! Hova hoztak ezek? Valami Antarktiszi kis szigetre?
15 perc. Oké, tövig rágtam a körmöm, a hajam is konkrétan kitéptem.
1 perc. Vagyis fél. 10 mp. És rémálom.
Letelt az időnk.

2. fejezet~Elég már!

-Na, mi van, te kis csitri? Megijedtél? Ha-ha!-elkapta a kezem, szám bekötötte, és behurcolt egy raktárra hasonlító valamibe. Kezem kikötve, szám ragasztószalaggal körbetekerve. Miért kezdi ezt megint?
Tavaly kezdődött az egész. Szeretek neten idegenekkel  beszélni, ezúttal pont Eleanort "kaptam". Beszélgettünk,és kiderült hogy ő is Los Angeles-i. Úgy döntöttünk, találkozunk. Rossz ötlet volt. Kiderült, hogy egész eddigi életében ezt csinálta, vagyis gyerekeket kínzott. Elvileg azért, mert gyerek korában az apja gyakran megverte, és most máson akar "visszavágni". Szerintem nem egészen jó ötlet, de ő tudja. Vagy mi. Szóval, vissza- a jelenbe. Kikötözött, és elment. Ezt már egyszer megjártam, akkor pszichológushoz kellett járnom, de természetesen nem mondtam el az igazi okot, mert akkor: Szól a rendőrségnek-->elkezdenek nyomozni--> Eleanor megtalál--->Képes megölni, Áááá csak ennyi az ok.
2 óra telt el, vagyis ennyinek érzem. Á, megtaláltam az órám. 1 óra 53 perce vagyok itt. Áá, visszajött. Szuper, kezdi előröl. ÚRISTEN! Belém szúrta azt a hegyes valamit ott. Pont a lábamba. Szeret kínozni. Megint elment. Oké, megpróbálok megszökni. A fogam belemélyesztem a ragasztószalagba, és teljes erőmből húzom. Oké, ez megvan, leszedtem. Azt imádom, hogy anyukám mindig megtanított arra, hogy kell megvédeni magam, csak erre ő sem számított. De paprikaspray és kés mindig van nálam. A kés kikaptam a hátsó zsebemből, mert pont úgy volt kötve a kezem, hogy elértem, és elvágtam (20 perc szenvedés után) a kötelet. Most már csak ki kell rúgni az ajtót. Most iszonyatosan hálás vagyok anyunak, hogy önvédelmi órákra járatott. Ez az ajtó semmiség. Remélem.Na.Megvan. ÉS MOST FUTÁS! Futottam, és futottam, amíg el nem értem egy biztonságosnak mondható kávézóig. Ott leültem, rendeltem egy kávét, és próbáltam lenyugodni, és persze átgondolni a dolgokat.Természetesen ezt nem lehet egyedül. Mivel Lilly nem ér rá felhívtam Dave-et. Olyan 10-11 éve vagyunk barátok, szóval 100%, hogy ha szólok, az első szavamra ugrik. Én is az övére.
-Daveeeee! Gyere át a Starbucks-ba! Mooooost! Szükségem van rád!
-Őőőőő, szia, melyikbe? Van vagy 8...
-Jajj, tudod, amelyik ott van a South Central Avenuén...
-Jajj tudom! Rohanok!
Idegtépő 5 perc után, Dave zihálva, éppen hogy normálisan felöltözve(gondolom még nem volt felöltözve mikor szóltam) érkezett meg a kávézóba.
-Na, mi a baj?
-ELEANOR!
-Úristen-na igen, Dave néha nagyon-nagyon együtt érző tud lenni. Elmeséltem neki, mi történt.
-Nyugi, elfogják kapni a rendőrök-behúztam a nyakam-ugye, szóltál a rendőröknek?
-Ő, hát, nem egészen...
-MI? Most azonnal szólunk!
-NEM!
-Mi?
-Nem szólunk!
-Miért nem?
-Mert..képes megölni!
-Ez hülyeség, na gyere!
-Nem!-és visszahúztam a székre-nem egészen ismered. Most is egy raktárból jövök. Nem tudom, hogy nyomozott le, de az biztos, hogy nem viccel.

1.fejezet~Eleanor?!

Ezen a reggelen is, mint minden reggel, Lilly-vel mentem iskolába. Mikor beértünk, szembesülnünk kellett avval, hogy a suli "álompasijának", Jake-nek, milyet iszonyatosan sok rajongója van. Mindenki. Mindegy.
Fizikával kezdünk. Kedvenc. Kettesnél jobb jegyem talán nincs is belőle. Felmerült már, hogy javítok, csak nem nagyon ment.
-Lucy Sheperd a táblához!-komolyan rámszállt a tanár. Mindig engem feleltet.Kezd elegem lenni belőle...
-Halljam a tankönyv 173. oldaláról a kiemelt részt! Most!-Mi? De ott minden ki van emelve!
Valahogy kaptam egy gyenge kettest, igazából nem is tudom hogy. Az óra többi része lassan, és nagyon unalmasan telt. Nemhiába nem szereti senki a fizikát. Csak egy-két ember. Stréberek. Vagy a tanárnál akarnak bevágódni.Inkább a második. Második óránk irodalom, ebből se álok túl jól, mert nem nagyon csípjük egymást a tanárral. Kölcsönös utálat. Éljen.
Hetedik óra után (spanyol) gyorsan hazamentem, mert azt hittem ott helyben éhen halok. Rendeltem egy pizzát, mert Anya úgy sincs otthon. Nem szereti ha ilyesmiket eszem, mert szerinte tönkreteszi az alakom. Így sem vagyok csinos, szóval már oly mindegy.
Miután megebédeltem, és-ami nálam-ritkaság- megcsináltam a házit, rájöttem, hogy nagyon tudok unatkozni otthon egyedül. Felhívtam Lilly-t:
-Lillyyyyyy! Kész vagy már a házikkal?
-Mi? Van házi?-kérdezte, és hangja őszintén meglepettnek tűnt.Na igen. Lilly, a rokonlélek.
-Mindegy. Beülünk egy kávézóba?
-Most nem jó!-a háttérből egy éles hang ütötte meg a fülem:
-Lilly Nelson! Azonnal leteszed a telefont!
-Mennek kell! Szia!
-Szia!-köszöntem el, de szerintem már nem hallotta meg. Lilly nevelőapja, nem túl kedves.
Kimentem az utcára, hogy szívjak egy kis friss levegőt, amikor egy lány-gondolom, bár nem biztos, mert fekete körme volt-a vállamra tette a kezét.Ijedten fordultam meg: a lánynak ijesztően sok fekte szemfesték volt a szemén, vérvörös rúzs a száján, és nyílegyenesre vasalt, festett szőke haja. Már-már sírva szólaltam meg. Sírni lett volna kedvem. És futni:
-Eleanor?!

Bevezetés

Lucy átlagos, 16 éves, Los Angeles-i tinédzser. A híres énekes-színésznő, Hanna Sheperd lánya, bár ezt próbálja titkolni, mert nem igazán szereti a feltűnést. Az anyja kilétéről csak a legjobb barátnője, Lilly tud.
Mikor életében újra feltűnik Eleanor Rosett, akaratlanul is felfordul az élete. A nő tönkreteszi Lucy életét, de ő megpróbál kitartani. Másért? Magáért.