4. fejezet~Ez egyre rosszabb!

Nem tudtuk mi lesz. Letelt 5 perc, aztán 10 és így tovább. Kezdtünk megnyugodni, de hiába volt. Kijött Eleanor, és az egyik lányt, azt hiszem, Adaline-t, behívta a raktárba. Arcára kiült az őszinte rémület.Egyszer csak vérfagyasztó sikítást hallottunk.

Adaline szemszögéből

Nem lehet igaz! Ezek egyesével ölnek meg mindenkit? Szuper. És én következek.

Egy kést tartottak a nyakamhoz. Nem tudok mit csinálni! 

-Miért csinálják ezt?-kérdeztem a sírástól el-elcsukló hangon.

-Ha! Hogy miért? Nem tudod?- kérdezte Eleanor-Tudod mit? Mielőtt végzünk veled, elmondom...Csak hogy tudd, hogy nőttem fel!

-Apám gyerek koromban mindig kínzott. Vert. Minden nap, hónapokon, sőt, éveken keresztül úgy jártam iskolába, hogy sokszor akár 2 tubus alapozót is magamra kentem, mert nem akartam, hogy lássák a sérüléseim. Nem akartam, hogy piszkáljanak, és kicsúfoljanak a kinézetem miatt. Pedig én tényleg nem tehettem semmiről-mesélte.-13 évesen megpróbáltam belefojtani magam a vízbe. Nem sikerült. És hogy anyám miért nem segített? Nem tudott, és nem is igazán akart, mert mikor 8 éves voltam, a szüleim elváltak, és apámhoz kerültem. Aztán pár év múlva meg is halt, amit őszintén, nem nagyon bántam. Nem hiányzott. De az igen, hogy apám végre ne verjen.

-Eleanor..kérdezhetek valamit?

-Kérdezz...

-Miért vert apukád? Úgy értem, mi volt az oka ennek az egésznek?

-Egyszerűen csaknem tanultam jól. Na igen, és mindig ellógtam otthonról. De utóbbit csak azután, hogy elkezdett verni. Hármasnál jobb jegyem talán nem is volt. És ha meg mertem szólalni, hopp, újabb verés. Most pedig bosszút állok. Mindenkin. És most: megölni!- adta ki az utasítást, amitől kissé megrémültem. Bár, ezt teljesen természetes. Mármint hogy megijedek, mikor éppen kezdenének megölni.

Felfektettek egy padra (azthiszem, az volt), és elővettek egy vastag, fa deszkát(?), és avval kezdtek el ütni. Mikor meggyőződtek róla, hogy alig élek, egy kést tartottak a nyakamhoz.

-Erre vártam 10 évig! -mosolygott "kedvesen" Eleanor.-Na,mi lesz már?

-Eleanor, mi ezt nem csináljuk!

-Mi az, hogy nem? Akkor nekem kell!-kapta ki a segítői kezéből a kést.

A nyakamhoz tartotta a kést, majd óvatosan elvágta a torkom. 

Egy utolsót még tudtam sikítani, de aztán elsötétült minden.
Hát, így kell meghalnom.